2008. május 8. 21:05 - feljegyezte Gergő

Tegnap délután a trolin ülve egy plakátra lettem figyelmes. Errefelé úgy néz ki a plakátolás, hogy adott egy nagy felület, amire 6-8 darab A/2-es méretű papírlap is elfér, és hogy nehogy elvesszen a járókelő a sok reklámba, így egy-egy ilyen felületen általában egyfajta plakát virít többszörösen. Egyszerűen nem tudja elkerülni a figyelmet. Egy esti "sporteseményt" volt adott reklámozni ezen pár papír. Focimeccset, mégpedig "nemzetek" összecsapását rendezték a napóleoni idők alatt épült, és ma is büszkén álló Arénában. Lássuk a résztvevőket.

Először a vendégek. Az elmúlt hónapokban tán a világon mindenhol a híradások külpolitikai rovatának vezető szereplői jelen "államunk" szülöttei. Ázsiából érkeztek, hivatalosan kínai állampolgárok, és pont ezen helyzet megváltoztatása miatt szeretnék sokan az idei Olimpia bojkottját. Furcsa, hogy most egy sporteseménnyel támogatják Őket. Ők voltak Tibet.

A másik oldalon a vendéglátók. Politikailag "nemzetük" célja ugyanaz, mint ellenfelüknek: nagyobb önállóságot kivívni jelenlegi hazájukon belül. Ők nincsenek úgy felkapva, mint Tibet, de lényegesen nagyobb súllyal szólhatnak bele országuk kormányzásába. Padania (magyarul talán Pó-mente) az észak-olasz régiókat tömöríti, Itália azon részét, ami nagyjából a lelket tartja az ország gazdaságában. Hasonlóan ingadozó határokkal bír, mint Tibet, de a függetlenedési folyamatot egyedül irányító vezetőjük Nekik is van, habár nem olyan nagy hírű, mint kollégája, de korban nagyjából ugyanott tartanak.

Odafelé is sejtettem, hogy persze szép az, hogy Szabadságot Tibetnek, meg hogy focizzunk egyet, de minden szkepticizmusommal együtt is naív voltam. Nem értem oda a meccs elejére, olyan negyed óránál járhattak a srácok, mikor beléptem az Arénába. A bejáratnál a kis, hurkapálcára erősített zászlóktól kezdve a kétszer két méteres lepedőkig volt minden méret, amit némi adomány fejében be (majd később el) lehetett vinni (illetve szerintem ingyen is, de a nagyobbakért azért illet valami pénzt adni). Mindössze négy szektor volt megnyitva, de azok szinte dugig megtömve. (Olyan 2-3 ezer ember.) És Padania zászló mindenhol. A kicsiből mindenkinél 1-2 darab, a nagyobbakból is soronként 2-3. Persze tibeti zászló is akadt, szolidáriasak voltak nagyon a helyiek. Éppencsak beléptem, gólnak örült a nézősereg, Padania szerezhette első góljainak egyikét. Felmásztam a nézőtér tetejére, és innen élveztem a meccset a hangulatot. Nagyon jól elszórakoztak a nézők, igaz a meccs igen keveseket érdekelt. Volt nagyon kicsi gyerektől igencsak idős néniig mindenki.

Ha nem a foci, akkor mi volt az indoka annak, hogy itt voltak az emberek? Jönne a válasz, hogy persze, jó alkalom kinyilvánítani együttérzésünk Tibettel, az olaszok úgyis nagy békeszeretők (a szivárványos zászló teljesen hétköznapi kelléke a házaknak). Ez sem rossz, de nem. Padania már jobb indok. Ez gyakorlatilag egy pártrendezvény volt. A Lega Nord nevű párt a '90-es évek elején lendült bele, hogy márpedig valamilyen autonómiát kiharcolnak Észak-Olaszországnak. Egy Umberto Bossi nevű úr vezeti Őket máig, mégpedig nem is kis sikerrel. Jelenleg a Lega Nord nélkül nincs többségi olasz kormány, mivel a nem rég lezajlott választásokon az összes leadott voksot tekintve 8% felett zártak. Tekintve azt, hogy vélhetően a Padania elképzelésbe nem tartozó részekről nemigen támogatta Őket senki, nem rossz arány.
Magyarán szerveztek egy látszólag Tibetet támogató rendezvényt, ami igazából a padaniai identitást erősítette (de nem is akárhogy) és összehozta a leghistákat (ahogy hívják magukat a párt hívei, legalábbis tőlem így kérdezték meg, hogy én is közéjük tartozok-e, de jobbnak láttam, ha játszom a hülye turistát, minthogy elkezdjenek beszervezni). A zászló még csak hagyjám, de volt padaniás baseball sapka, kendő, kabát, sokan Milánó zászlajával izgulták végig a meccset, de Szabadságot Padaniának! felirat is feltűnt a nézőtéren. A B-közép pedig végig énekelt, lengetett, csinálta a hangulatot. Dolgukat, meg kell mondani, jól tették. Bár otthon lenne egy bajnoki focimeccsen olyan hangulat, mint itt volt ezen a banzájon!

Szurkolók	Zászlók

Mellékesen pár vezető is részt vehetett a meccsen (Bossi tuti ott volt, a tibetiekről nem tudok semmit), mert sok szép, fekete színű, kék villogós limuzin várakozott a bejárat előtt. Nem beszélve a rendőrseregről. Lehet, hogy csak szeretnek mindent túlbiztosítani, lehet, hogy van tapasztalatuk már a leghistákkal kapcsolatban, de voltak bőven.

A mérkőzés végét amúgy nem vártam meg, de majdnem másfél órát így is ott töltöttem, elég volt. A vége 14-2 lett a hazai csapatnak. A két tibeti gól története: Az első 11-esből született. Természetesen valami nagy szabálytalanság előzte meg. A kapus pedig nem bízott semmit a véletlenre, nehogy elakadjon benne a labda, kifutott a kapujából a lövéskor. A második gólnál pedig két tibeti vihette rá a labdát a kapusra, és végre valahogy sikerült begyötörniük (nem volt ez sem könnyű Nekik). Szóval sportértéke nem nagyon volt a meccsnek, kicsit foglalkoztak az emberek Tibettel, és nagyon politikai nézetükkel.

Azért kíváncsi vagyok, milyen az olasz-kínai diplomáciai kapcsolat, ha egy kormánypárti vezető politikus nyíltan kiáll a tibeti függetlenség mellett? Bár ott, ahol egy koalícióba tömörül az északi és déli rész függetlenségéért küzdő két párt minden olaszok vezetőjével, talán nem kéne butaságokat kérdeznem!

2008. április 1. 9:40 - feljegyezte Gergő

Kicsiny hazánk lakóinak elég sok elképzelésük/tapasztalatuk van, hogyan is élnek olasz barátaink. Hallani megjegyzéseket a természetükről, öltözködésükről, vezetési stílusukról vagy éppen evési szokásaikról. Mint ilyenkor lenni szokott, ezek kifigurázhatják, más esetben akár bánthatják is a megszólított nemzet lányait/fiait. Az ok valószínűleg nem más: túl sok titok (ami amúgy angolul too many secrets) lengi körül őket. Remélem lesz rá módom (ez ugye igazából nem kérdés, a kedvem, na az már valóban befolyásoló tényező), hogy a sok csipkelődés valóságtartalmát megerősíthessem, avagy cáfolhassam, de ebben a bejegyzésben oly nagyon nem is térnék ki ezekre. Ám az oly nagyonban benne foglaltatik, hogy kicsit azért mégis. Így is teszek.

Milánó belvárosába csak külön díj ellenébe hajthatnak be az autók, amiből arra tudok következtetni, hogy itt már elviselhetetlen volt a szmog pár éve, mikor ezt a rendszert bevezették. Most következzen egy rövidke logikai lánc. Ahol nagy a szmog, ott miből van sok? Autóból. Ahol sok az autó, ott mi jelent a legnagyobb problémát (a sofőröknek)? A parkolás. Hogyan lehet könnyíteni a manőverezésen? Ha minél kisebb autót veszel. Így fordulhat az elő, hogy az elmúlt másfél hónapban több Mini Cooper és Smart jött velem szemben az utcán, mint az addigi huszonegy-két év alatt összesen. Gondoltam, adok egy kis ízelítőt ezen autócsodákból. Messze nem kellett mennem, mindössze kicsoszogtam az erkélyemre, és íme, ezek álltak a környéken:

Mini Cooper	Smart

(A most következő bekezdés kicsit ellenkező tartalommal volt eredetileg lejegyezve, de az nem volt igaz. Csupán gyorsan akartam írni valamit, mert kellett...) Ezekkel a kicsi csodaautókkal pedig marha ügyesen manőverezgetnek büszke tulajdonosaik a nagyváros utcáin. Parkírozni is remekül tudnak, még a legkisebb helyeket is megpróbálják kihasználni, sokszor milliméterek választják el a járgányokat egymástól. (Mint látható, a lekapott Smart sem épp a leghétköznapibb helyen pihen.) Közhiedelem, hogy itt is dívik a mediterrán stílus az autóhasználat kapcsán (már ha van egyáltalán ilyen, nekem mintha úgy rémlene, hogy szoktak így jellemezni közlekedőket, és ha valóban így van, akkor miért is ne lenne ez igaz Olaszországra, ami javarészt mediterrán éghajlatú vidék - kivéve persze pont Milánót). Tény, hogy elég sok horpadás, festékhiány, ne adj' Isten, törés ékesíti a kocsikat, ám jártamban-keltemben látva a közlekedést, nem nagyon tudom megerősíteni, hogy nem figyelnek oda egymásra a sofőrök. Természetesen már csak habitusukból kiindulva is nyomjak a dudákat, meg egy-két piros lámpánál nem épp irodalmi stílusban beszélik meg, hogy ki, miért nem úgy vezet, ahogy az a másiknak tetszene, de hogy ütközzenek, akár csak a parkolás elősegítése végett is (lásd Párizs), nem járja. Én pedig gyalogosként sokkal inkább biztonságban érzem magam, mint otthon (miben, hogy ma fognak elcsapni? - ápr. 5-e van), valahogy sokkal kiszámíthatóbb, mikor, mit fognak csinálni a sofőrök, igen sokszor megállnak a zebra előtt, ha látják, hogy lenne keresztforgalom (ilyet otthon csak Salgótarjánban tapasztaltam), és tök nyugodtan fogadják még az én, nem épp nyugat-európai közelekedési normámat is (azaz bátran megyek keresztül minden). (Itt még le kell írnom azt, hogy életöröm a köbön, ami igazából valóban jellemzi az olaszokat, meg engem is, mert itt vagyok, csak most ebbe a szövegbe valahogy nem tudom belefogalmazni.)

Nem mellékesen, mikre nem jók a Mini Cooperek:

Mini Cooperekkel még metrón is utazhatunk

Azt már gondolom meg sem kell említeni, hogy Az Olasz Meló című filmből lett kiragadva ez a filmkocka.

 

Aki először rájön, miért írtam ezt a bejegyzést, és azt kommenteli is ehhez a posthoz, ajándékban részesül!
(A játékban nem vehetnek részt a hasonló tettre vetemedett bloggerek, illetve bloggerinák. Bocsi érte, de nem lenne igazságos!)
Amint kitalálja valaki, tisztázom a leírtakat is.

2008. március 31. 0:45 - feljegyezte Gergő

Első, teljesen szórakozásként számon tartott milánói élményem az Eseg diákszervezet által szervezett pizzázás.

Én azonban semmit nem bíztam a véletlenre, az esemény délutánján már előre kipróbáltam, milyen a jó olasz pizza. Történt ugyanis, hogy Peti akkor ment haza, és mivel semmiképp nem akart volna úgy eltávozni innen, hogy meg ne kóstolja ezt a világhírű olasz tésztát, így Vele tartottam. Hosszas keresgélés után (tudom, loser...) eléggé a belvárosban találtunk is egy megfelelő helyet. Miután finoman tudtára adtuk a felszolgálónak, hogy csupán azesetben fogunk mi most ott leülni, ha a pizzákat fénysebességgel sikerül megsütniük - és erre igencsak pozitív reakció érkezett válaszként -, rendeltünk is fejenként egyet-egyet a sonkás fajtából. Nem is csalódtunk, villámgyorsan megsültek a pizzák, és terrentő gusztán néztek ki. (Utólag szinte biztos vagyok benne, hogy ott sütötték frissen, pedig kicsit izgultam, hogy ha már így sietünk, akkor majd mélyhűtött tésztából kapunk valamit.) Tészta, rajta a paradicsomalap, hatalmas sonkaszelet (egy pizzán egy - vagy legfeljebb kettő, nem több - szelet, de belepte az egészet) és ráolvadva a szerintem mozzarella tipusú sajt. Ugyebár a pizza milyenségét a tészta határozza meg elsősorban. Na már most ez közepesen vékony és puha volt még a szélén is, és egy cseppet sem volt elázva. Szerintem ilyet még nem is ettem addig. Nagyon ízlett, és a feltétek is kiválóak voltak. Nem hiába, ilyen drágán azóta sem ettem pizzát. (Ám így is a még megfizethető árkategóriába tartozott.)
(Café Millennium - Foro Buonaparte, 57)

Pizza Prosciutto, alias sonkás pizza

Este aztán jött a Welcome Pizzata névre keresztelt rendezvény. A már említett (és közben már kimondottan jó fejnek tartott) Peter nevű holland sráccal együtt közelítettem meg a kiszemelt helyet. A fél 10-es találka helyett 10 körül meg is érkezett az első szervező, fél 11-kor pedig be is mentünk. Az olaszokon kívül összesen hárman voltunk cserediákok (volt még egy litván és egy mexikói csaj, valamint egy spanyol srác is, de Ők már az olasz társaság részeként érkeztek), szóval a szervezéshez bravó. Sebaj, volt valami szójafasírtra emlékeztettő golyócska meg kenyérféle előételnek jó kis olasz kannás borral, majd érkezett a kiválasztott pizza. Én a Romana tipusút próbáltam ki, belevágva az ismeretlenbe. A paradicsomalap, mozzarella, olivabogyó és oregánó nem is tűnik szokatlannak még a jó kis magyar koszton edzett ember számára sem, ám az ajóka és kapri feltét már megadta a különlegességét. Az ajóka valami pici hal, a kapri pedig bogyó formában ehető, ami nem más, mint a növény ki nem nyílt virága. A lényeg, hogy továbbra sem fogom tudni, mik ezek, ha szembe jönnek, de még van pár hónapom, hogy képben legyek. Finomnak különben finom volt ez is. A tésztája a feltét alatt vékonyabb, a szélén vastagabb volt, mint a délutáninak, és ropogósabbra is volt sütve. Talán a puhább jobban ízlett, de jó volt mindkettő. Mivel pont Valentin-napra esett ez a kis összejövetel, az egyetlen leányzónak, aki cserediákként volt jelen, szív alakú pizzát sütöttek, ami az amúgy is marha rendes és jófej pincérektől és szakácsoktól még egy kis plusz figyelmesség volt. Utána jó olasz szokás szerint kávé következett. Én, aki még sosem ittam meg egy csésze kávét sem (legalábbis nem emlékszem, hogy lett volna ilyen), nos én is nekirugaszkodtam. Annyit kell tudni az olasz kávéadagokról, hogy ha otthon felesből adnak ennyit, akkor mosolygunk csak a kocsmárosra és megkérjük, hogy töltsön már bele még kétszer annyit abból a nemes párlatból, hogy legalább a 4 centi meglegyen. (Más helyen is, ahol voltam, ugyanennyit adtak - akkor már nem nekem -, szóval vagy csak én vagyok újra balek - lásd első pizzéria keresés -, és rossz helyeket látogatok meg, vagy ezek az olaszok csak kamuból kávéznak.) Fogtam is egy kis zacskó cukrot, jól beleöntöttem, így a reggeli kakaómmal nagyon megegyező édességű löttyhöz jutottam, amit vígan felhajtottam. Ezt követte a limoncello. Ebből nagyjából megvolt a feles adag, bár utólag beértem volna kevesebbel is. Mikor Szicíliában voltam, onnan már vittem haza ezen dél-olasz eredetű citromos likőrből, de akkor a nem megfelelő hőmérséklettel meg tudtuk magyarázni, miért nem volt oly finom. (Azok a szép emlékű olasz órák, amiknek a lezárásaként kóstoltuk meg ezt a nedűt, de jók is voltak... Hátha olvassa valaki ezeket a sorokat a csoporttársak közül, és most együtt nosztalgiázik velem.) No most hidegen ittam. És most sem volt jó. Aztán mikor Csaba barátomék jártak erre (ugye mekkora forgalom volt itt az elmúlt másfél hónapban magyarokból?), velük is ittam, és akkor már kimondottan rossz volt. Szóval nem fogok többet inni, mert nem jó. Nemtetszésem oka pedig tömören összefoglalható: marha édes. De túltettük magunkat ezen is, így hajnali fél egy körül el is indultunk a pizzériából. Alternatív lehetőségként fel volt még ajánlva egy Divina nevű szórakozóhely meglátogatása, de azt már máskorra halasztottam, és inkább hazajöttem az utolsó villamosok egyikével (itt ugyanis nincs éjszakai tömegközlekedés).
(Premiata Pizzeria - Via De Amicis, 22)

Pizza Romana, alias római pizza	Limoncello

Ha pedig már így belejöttem, akkor megemlítem harmadik, és ezidáig utolsó pizzázós élményemet is. Épp 8 napja történt az eset, mikor kiccsaládom meglátogatott. A koli bejáratánál vannak házhozszállítós pizzériák szórólapjai, amiket én jó alaposan végig is tanulmányoztam, ezzel nagyon képbe hozva magam a közelben lévő pizzeriákkal kapcsolatban. Az egyik pont útbaesett hazafelé, így kiszállíttatás helyett elugrottunk, és hazahoztunk négy közepes méretű pizzát. Ez alkalommal a 4 évszak nevű, otthon is igen népszerű fajtát szemeltem ki. Articsóka, gomba, olivabogyó és sonka volt hivatott jelképezni az évszakokat. Tészta tekintetében az előbbi kettő között állt: közepesen vastag tészta kicsit ropogósra sütve. Fincsi volt. A többiek rendkívül öteltesek és merészek voltak, mindannyian sonkagombás változatot ettek. Nekik is ízlett, és ez így is van jól.
(Fly Pizza 4 - Via Torricelli, 15)

Pizza Quattro Stagioni, alias négy évszak pizza

Említettem, hogy van ez a Divina dizsi. Van ám más is. Csabáék ittléte alatt ugrottunk el az Old Fashion Café névre keresztelt, a Parco Sempionéban található Palazzo Dell'Arte (Művészeti Palota) épületében helyet kapó szórakozóhelyre. Maradjunk annyiban, hogy egyelőre csak ismerkedtem a hellyel, amúgy meg bizti nagy bulik vannak ott. A belépés különben tizenegy, éjfél előtt mindenhova ingyenes, a benti fogyasztás viszont mindenhol megfizethetetlen, 10 eurot kell leszámolni, bármit is kérsz: 3 deci kólát, sört vagy koktélt.

(Az említetteken kívül amúgy az egyetem és a mellette található Pensionato névű kollégium éttermében is ettem már pizzaszeleteket, de ezek a részletesen említett, egészben elfogyasztott - és remek illusztrációkkal bemutatott - fajtákhoz képest nem voltak annyira remekbe szabottak: vékony, elázott tésztájuk és vastag szélük volt, bár az ízük nem volt rossz ezeknek sem.)

2008. március 29. 23:50 - feljegyezte Gergő

Mint már említettem, rögtön az első héten vendégem érkezett, ugyanis Peti cimborának errefelé akadt rendkívül érdekfeszítő munkája. Persze volt saját szállása meg minden jó, ami kellett Neki arra a másfél napra, amíg a milánói utca kövét koptatta, de szabadidejét volt oly kedves, és rám áldozta. Így esett meg az is, hogy együtt elmentünk focimeccsre, és ha már ugye Milánóban leledzik az ember, akkor hova is menne meccsre, mint a focis berkekben igencsak csodált építménybe, a Giuseppe Meazza nevét büszkén viselő stadionba.

Történt, hogy a már említett figura történetünk előtt pár nappal közölte velem érkezésének hírét és idejét, én meg már Jan (akiről azóta kiderült, hogy inkább Jens, úgyhogy engedelmetekkel ezentúl Jens lesz) múltkori jegyvásárlási akciója miatt is nagy lázban voltam, hogy én is ki akarok menni a San Siroba, így bátorkodtam megkérdezni Petit, hogy esetleg lenne-e Neki is kedve, mert pont lesz azon az estén meccs, amikor itt fog tartózkodni. Rendkívül pozitív tartalmú válaszában elküldte útlevele releváns oldalának képét is, így semmi nem akadályozott meg, hogy elinduljak a jegyért. Hogy teljesen képben legyen a Kedves Olvasó, jelen eset egy keddi nap délelőttjén történt, a mérkőzés lejátszása pedig ugyanazon hét szerda estéjére volt tervezve. Nem mondom, kicsit merésznek tartottam a vállalkozást, hogy egy nappal a meccs előtt próbálkozok jegyet keríteni a világ egyik legjobb (illetve mivel tavaly a Világkupát - illetve az ennek megfelelő, nemigen tudom milyen néven futó trófeát - is ők nyerték, ezért talán a legjobb) csapatának, a Milannak a mérkőzésére, de a lelkesedés meghozta a várt eredményt, kaptam. Természetesen a stadion legfelső karéját céloztuk meg, mert az oda szóló biléta tűnt ár-érték arány (de főként ár) szempontjából a legmegfelelőbbnek (magyarán bazi drága minden egyéb lehetőség).

Gyors ugrás az időben, elérkezett a szerda este, mi pedig a Dóm tér esti fényeinek megcsodálása után felpattantunk a piros metróra (Pesten is ez visz a Népstadionig, lehet, hogy nem véletlen...) és le sem szálltunk a stadionhoz legközelebb eső állomásig. Ott már várt minket a pálya bejáratáig szállító busz, és háromnegyed órával a kezdő sípszó előtt meg is érkeztünk San Siro városrész vélhetően legfelkapottabb pontjára. Az útbaigazításért felelős emberkék nem épp hatásos segítségének ellenére, és az építmény szinte teljes körbejárása után megtaláltuk a számunkra fenntartott bejártatot, majd sorunkat kivárva, átjutva a négyszeres biztonsági ellenőrzőosztagon beléptünk a kordonokon belüli területre. Itt következett újabb pár perc séta, amíg megtaláltuk a mi szektorunkba felvezető legideálisabb tornyot, majd újabb jegyellenőrzést követően nekivágtunk a mászásnak. Nem kevés kanyart kell megtenni, míg egy ilyen torony tetejére ér az ember, nekünk is 5-10 percünkbe telt, míg elértük a nézőtér bejáratát. (Igaz, volt rész, ahol csaltunk, mert a tornyok közepén lépcső vezet fel, amin nagyjából ötödannyi idő alatt fel lehet jutni, ráadásul ellenkező irányba is kanyarog, mint a szerpentin, tehát minden szempontból megfelelő választás kombinálni a kettőt.) És akkor beléptünk. Voltam otthon is már sok nagynevű stadionban, hisz Albert Flórián, Bozsik József, Hidegkuti Nándor, Illovszky Rudolf, Puskás Ferenc vagy épp Szusza Ferenc hajdani játékáról is csak dícsérő szavakkal beszélnek a hozzáértők világszerte, ám közülük egyiküknek sem adatott meg az, ami milánói kollégájuknak. Ugyanis Signor Meazza olyan megtiszteltetésben részesült, amikben az imént említett magyar hírességeknek valószínűleg sosem lesz részük: a milánói San Siroban taláható futballpályát róla nevezték el. És hát ez az építmény csöppet túl tesz mind a Népstadionon, mind a Fradi, mind a Honvéd, mind az MTK, mind a Dózsa, pláne a Vasas pályán. Egy focit szeretőnek nagyjából akkora élmény ott lenni, mint egy építésznek az ugyancsak Milánóban található Dómnál (frenetikus hasonlat, nemde?), hisz a világ egyik leghíresebb, legnagyobb és legszebb stadionjáról van szó, mint ahogy a Dómot is megilletik ugyanezek a jelzők. Egyszerűen szuper a látványa kívülről-belülről. Egy rövidke videó, hogy is néz ki a pálya teljes díszében (van több is, a Videóim link alatt el is érhetők):

Az ámulatom szavakba és filmkockákba öntése után térjünk vissza a Földre. A tornyok teteje pont a felső karéj aljával van egy szintben, tehát innen még várt ránk jópár lépcső, míg a jegyünkön szereplő székig eljutottunk. Hogy valóban élvezhető legyen ilyen távolságból is a meccs, eléggé meredekre építették a nézőteret, így nagyon is igénybe vettem a korlátot a felfele kapaszkodáshoz, mivel éretelemszerűen kesekenyek a lépcsők. Helyünket elfoglalva megnyugodhattunk: habár távol ülünk, de (a valóban februári hőmérsékleten kívül) tényleg semmi nem zavar minket abban, hogy élvezzük a következő közel két óra történéseit. Élveztük is. Szerintem még nem említettem, Livorno város nem épp támadószellemű csapata látogatott Milánóba, így az első félidő tanulságát levonva a szünetben átvándoroltunk a nézőtér északi oldaláról a délire, ugyanis a második játékrészben az ott található kapu felé támadott a Milan. El is foglaltunk két igencsak szimpatikus széket a felső részen (azért nem az alsón, mert a felső és középső karéjt egy nagy plexiüveg választja el egymástól, aminek a teteje fekete, és így az alsó részen ülők kárára legalább 3%-ot kitakar a pályából, ami 3%-nak a figyelését a fejünk nem kevesebb, mint 3 centivel történő előre, illetve hátra mozgatásával tudjuk megtenni, amiből mi köszönjük, nem kértünk, így felültünk a felső részbe, ahol már nem zavart a plexi), és nem csalódtunk, valóban ott zajlott a játék a vendég kapu előtt a második félidőben is. A szemfüles olvasó már feltehette magában a kérdést: hogyhogy át tudtunk ülni máshová. A választ nemigen tudom frappánsá varázsolni: igencsak foghíjas volt a lelátó. Ennek tudatában már nem meglepő, hogy egy nappal előtte is tudtam jegyet venni a meccsre. Akkor még úgy gondoltam, hogy ez csak azért van, mert hétköznap játszanak, és csak egy Livorno az ellenfél, de mikor a Lazio elleni (két és fél héttel későbbi) szombat esti meccsen is ugyanez volt a forgatókönyv (a péntek délutáni jegyvásárlás alkalmával nemcsak a karéjt vagy a szektort, de a sort is kiválaszthattam, hova akarok ülni, majd a meccsen szintén félház körüli nézőszám volt), már igencsak meglepődtem. Rendben, az említett meccsek közül egyik sem volt valami fergeteges (bár ezt előre ugye nem tudni), egyiken sem játszottak a legnagyobb Milan sztárok (ezt viszont már mondjuk lehetett előre tudni), és a BL-re készült a csapat, de azért az, hogy nincs annyi focit szerető ember Milánóban, hogy legalább az olcsó felső karéjt ne töltsék meg, furi. Így legalább én bármikor nyugodtan eldönthetem, hogy ki szeretnék-e menni, mert ki fogok tudni menni.

A meccsről sokmindent nem tudok írni. A Milan rettentő ötlettelenül játszott, a Livorno meg nagyjából annyit tett, hogy a védők kivágták a labdát, és itt vége is volt az ellenfél kapuja felé történő mozgásuknak. A góljuk mondjuk nagyon szép volt, a 16-os sarkáról csavarta a csatár a hosszú felsőbe a lasztit, bár ha a Milan védő nem az ellenkező irányba fut, mint a Livorno támadó, talán nem jött volna össze már a lövőhelyzet sem. A Milan gólja 11-esből született, úgyhogy arról sokat nem tudok mondani, abban nincs semmi szép. A vége 1-1 lett. Ami még érdekesség a meccsről, hogy a Livorno kapusa, nem mellékesen az olasz válogatott második számú hálóőre, Marco Amelia nem tudja normálisan kirúgni a labdát, bár lehet, hogy csak alkalmazkodott a védők stílusához, mindegy hova, csak el a kaputól. Védeni viszont jól védett. A tartalékos Milanban pedig olyan figurákat láttam játszani, mint Massimo Ambrosini, Gennaro Gattuso, Albero Gilardino, Massimo Oddo, Andrea Pirlo, vagy a csereként pályára lépő Filippo Inzaghi és Ronaldo. Szegény Ronaldo ugyebár állandóan sérült, mióta eljött Madridból, most végre beállhatott, csakhát két perc alatt újra lesérült. Sajnálom nagyon, azért számomra így is az egyik legjobb csatár a világon. A videók mellett van pár képem is a stadionról és a mérkőzésről is, íme:

Giuseppe Meazza Stadion	Milan - Livorno

A meccs után (illetve már a 85. perctől kezdve) hihetetlen gyorsan elpárolgott az a 30-40 ezer ember, aki kilátogatott a meccsre, akiket mi, mivel eléggé utoljára hagytuk el a stadiont, viszontláttunk a pálya körüli téren, amint hangyaként mennek a hazaszállításu(n)kra kirendelt villamoshad, illetve a fél Felvonulási tér nagyságú parkolóban hagyott autóik felé, vagy ahogy (velünk együtt) csigáznak lefele a tornyokban.

Összességében hihetetlen nagy élmény volt számomra, hogy ott lehettem ezen a meccsen, és annak is nagyon örülök, hogy Petinek is tetszett a dolog, pedig Ő nincs is annyira oda a fociért, mint én. 

A Lazio meccsről is itt írnék egy rövidke bekezdést. Szinte semmi különbség nincs a Livorno meccshez képest, csak ott egyedül voltam, és végig a jegyen megjelölt helyemen ültem, mert az első félidőben támadott a Milan arra a kapura, ami hozzám távolabb esett, és mivel itt is a vendég csapat térfelén volt leginkább a játék, ezért a második félidőre nem mentem sehova. Elmondható, hogy a Lazio jobb csapat a Livornonál, szép támadásaik voltak, az akció, amiből a vezető góljuk született, nagyon szépen volt felépítve. A vége újra 1-1, és újra egy picit véleményes 11-essel egyenlített a Milan, csak most nem Andrea Pirlo, hanem Massimo Oddo (aki pont a Laziotól igazolt a Milanba) rúgta a büntetőt. Az előző meccsen nem játszó csillagok közül most pályára lépett Emerson, Pato és Clarence Seedorf is. Utóbbi igen gyorsan le is jött, mert megsérült, Pato viszont tényleg nagyon ügyes, csak miatta is érdemes volt kimennem. A második félidőben úgy támadott a Milan, hogy a bal szárny, ahol Pato játszott, azon az oldalon volt, ahol én ültem, szóval remekül lehetett látni a cseleit. No és a Lazio csatárduója sem állt rossz nevekből, a Goran Pandev, Tommaso Rocchi páros is elég jól cseng, a kapus, Marco Ballotta meg külön kuriózum a maga közel 44 évével. (Talán Koszta János sem játszott már ilyen idősen, pedig Ő is jó sokáig húzta.) Kedves, nagy Lazio szurker szomszédomnak írtam is meccs közben, hogy épp ott fagyoskodom kedvenc csapata meccsén, amit, mivel ezek szerint eleget ivott már ahhoz, hogy ne emlékezzen az este minden történésére, mikor említettem a népnek ezen féléves tervemet ezek szerint Vele nem közöltem, hogy Milánóban leledzem, eléggé hitetlenkedve, és a nézőtéri ordítozások miatt eléggé értehetetlenül konstatált a válaszként megejtett hívása alkalmával. Képek erről a meccsről:

Milan - Lazio

Még a végére annyit, hogy szépek és jók azok a nagy biztonsági ellenőrzések, amin keresztül be lehet jutni a stadionba (jegyet csak fényképes igazolvány ellenébe adnak ki - lehet másolat is, mint pl. Peti esetében volt - és névre szól, meg van szabva, melyik kapun mehetsz be, a bejáratnál ellenőrzik az igazolványod, a jegyed, a táskád, megmotoznak, a jegyet be kell dugni egy kódleolvasóba, csak úgy nyílik a kapu, majd fémdetektor, végül közvetlenül a stadion bejáratánál áll még egy ember, hogy tényleg oda szól-e a jegyed - persze az átvizsgálást nem mindenkinél csinálják, csak szúrópróbaszerűen), ám mivel messze nincs teltház, és a nézőtéren már elszórva vannak csak az útbaigazítók, gyakorlatilag oda ülhetünk, ahova akarunk. Azaz itt meg is bukik annak az ellenőrizhetősége, hogy ki is vandálkodik valójában. A bilétákat viszont a stadion jegypénztárán kívül (amit nem tudok, mikor van nyitva) bankokban lehet megvenni, szóval elég kényelmesen megoldható a jegyvásárlás, mert olyan bankok árulják a tiketteket, amiknek sok fiókjuk van szerte Milánóban (és gondolom Olaszországban is).

Ígéretem ellenére szerintem rekordot döntöttem a bejegyzés hosszúságával, de értékeljétek azt, hogy egyáltalán írok! Focis gondolatok is lesznek még, mert voltam már Inter meccsen is, de most kicsit jegelem a témát. Remélem ma jó sokan takarékoskodtatok az energiával legalább abban az egy órában, amikorra az akciót hirdették. Mivel Milánót nem láttam a kezdeményezéshez csatlakozó városok között, ezért én itt egymagamban sötétültem el egy órára. Kicsit azért uncsi volt. Az éjjel pedig az idővel takarékoskodunk majd szintén egy órát, hiszen habár ez egy jóval régebbi, kevésbé a környezettudatos gondolkodás, mint a gazdasági szempontok miatt bevezetett, de ugyancsak az energiával való spórolást ösztönző kezdeményezés, előre kell állítani az órákat. Még jó, hogy egy vasárnapon nincs olyan dolog, ami miatt az alvás rovására kellene mennie ennek az egy órának...

2008. március 26. 23:25 - feljegyezte Gergő

Újra itt. Ezer bocsi minden olvasómtól, remélem több ilyen nem lesz. Próbálkozom. Elsősorban azzal hogy az elmúlt másfél hónap történéseit megosszam Veletek, másrészt, hogy az aktuális dolgokat is. Nem lesznek olyan írtó hosszú bejegyzések, mint a legutolsó, mint utóbb ránéztem, olvashatatlan, szóval sok (legalábbis a tervben ez szerepel, bár most konkrétan én is mosolygok rajta), rövid kommentár fogja majd bemutatni Milánót.

Valahol ott ragadtam le, hogy egy bizonyos Sempionét kéne kitalálni, hogy kicsoda vagy micsoda. Hát micsoda, és mikor rájöttem, szégyenkezve fordultam magamba (na nem, nem kell aggódni, nem ülök magamba roskadva az ágyamon már másfél hónapja és emiatt nem írok). Ugyanis szerintem nagyjából egyedül vagyok olvasótáboromban, aki nem tudta, hogy Sempione nem más, mint Simplon olaszul, ami pedig ugyebár az Alpok egyik hágójának neve, ami összeköti Svájcot Olaszországgal, de akár a híres alagút is eszünkbe juthat róla. Innen pedig máris egyértelmű, miért van a város azon részén annyi Sempione, hát mert abban az irányban van a hágó. Ugyanilyen okból van Porta Venezia (Velence), Porta Ticinese (ticinoi), Porta Romana (római) és a többi is (természetesen corsokkal (sugárutakkal) és piazzakkal (terekkel) tarkítva - a porta pedig kapu, ami itt konkrétan városkaput jelöl), arrafelé néznek, amit a nevük jelöl.

Corso Sempione	Simplon-hágó

2008. február 12. 2:55 - feljegyezte Gergő

Folytatva az előbbiekben megkezdetteket, igazat kell adnom Milánó kritikusainak. A belvárosban valóban elenyésző a zöld terület. Node amit kapsz helyette, az csodás. Itt Észak-Olaszországban még csak Velencét fedeztem fel igazándiból (emellett Firenzében is töltöttem egy esős délutánt, de ez nemigen jelent ismeretséget is), úgyhogy összehasonlítási alapom egyáltalán nincs például Veronával, Torinoval, Bolognával és a többi vélhetően gyönyörű városkával, ám önmagában nagyon magával ragadó Milánó. A Dómról nem nagyon szeretnék írni, mert nincs mit hozzáfűznöm a képeken láthatókhoz. Mikor Párizsban megnéztük a Notre Dame-ot, akkor tátva maradt a szám, de ez talán még azon is túltesz. A város leginkább központi részét az igencsak magas épületek jellemzik, így a Dóm szinte alig látszik a házak fölött. A helyi Váci utcát megtestesítő Corso Vittorio Emanuele II és a Párizsi udvart felnagyítva visszaadó, megint csak a már nevén nevezett király után elkeresztelt Galéria alkotja a Dómot körülvevő térrel együtt a helyi közösségi élet legpezsgőbb színterét. Képek itt, de még ezek is bővülnek majd:

Városközpont

Jó magas házak vesznek közre két oldalt minden kis sikátort (úgyhogy én még ne panaszkodjak itt Békáson, hogy nincs napom, mert ahhoz képest fényárban úszom), és minden épület olyan állapotban van, mintha most építették volna. Egy ici-pici omladozó részt sem láttam semelyik házon. Így kell várost rekonstruálni (a pesti főépítész kaphatna pár tippet a helyiektől). Észak-nyugatra a központtól található a számomra leginkább a Városligetre hasonlító terület: kastéllyal, parkkal, vidámparkkal, tóval, viszont állatkert és autók nélkül. A Dómtól egy ideig villamosok által uralt, majd teljesen a gyalogosoknak átadott úton (Via Orefici és Via Dante) rövid sétát megtéve jutottam ide. A Via Dantén jelenleg a National Geographic fotóiból van egy kiállítás. Mivel kismillióan voltak vasárnap este arrafelé, így csak átfutottam őket, de egy nyugisabb időpontban végignézem mind. Csinálok képet is róluk, mert hihetetlen pillanatokat mutatnak be a fényképek. Szóval Városliget. Nekik igazi váruk van, ami inkább erődítmény kinézetet mutat, mintsem hogy a neve által jelzett kastély köszönne ránk. Vizesárok (persze szárazon) veszik körül, hatalmas belső udvara van és ma múzeumként üzemel, úgyhogy kinézetre és funkciójában nem nagyon különbözik bármely épen álló vártól. Ha már voltam benne is, beszámolok, hogy miben más. Mögötte kezdődik a Parco Sempione, ahol nincs elkerített rész a különböző játékoknak, csak úgy vannak a parkban. Kinéztere teljesen olyan, mint egy költöző vidámpark (lehet, hogy az), csak nagyságrendileg tízszer több játék található itt. A zöld részeket mindenhol szépen rendben tartják Milánóban, de itt talán még fokozottabban is igaz. A növényekkel ültetett rész el van kerítve, viszont a fű mindenkié. (Meg kell említeni, hogy kicsit arrébb van igazi, nevén nevezett Városligetük is, ahol az innen kimaradó állatkert kapott helyet.) A park végében található a város egyik kapuja, a Porta Sempione, ami nem annyira meglepő mód épp felújítás alatt áll (mint például a Porta Romana - egy másik városkapu -, a városfal egy része vagy a Dóm is). Hogy a Sempione állomány teljes legyen, innen nyílik a Corso Sempione, amin egészen Firenzéig juthatunk. (Ebben persze van egy aprócska csalás, mert igazából a Firenzéről elnevezett tér köszön ránk nem is oly soká, ám Milánóban a tömegközlekedésben csak a megállót elkereszetelő út, tér, satöbbi közterület nevét használják, mivoltukat lehagyják.) Lehet, hogy üldözési mániám van, de mikor ott álltam a Piazza Sempionén (még nem mondtam, a városkapu itt áll, hogy tényleg teljes legyen a sempionés kollekció - mostmár utánanézek ki vagy mi volt ez, még Viktor Emánuelből sincs ennyi) teljesen olyan érzés fogott el, mintha Berlinben lennék. A Corso Sempione egy az egyben az Unter den Linden képmása (csak nem akác-, hanem másféle fákkal végigültetve), a Porta megfelel a Brandenburgi kapu kicsinyített másának, és ott van mögöttük a park is, ami meg a Tiergarten gyermeke lehetne. Azaz Berlin kicsiben. És mégis egyedi nagyon. Gyertek megnézni és persze engem meglátogatni!

Ezt el szeretném mondani, bármennyire is ciki. Vasárnap átküzdöttem magam a Galleria Vittorio Emanuele II tömegén, a másik végén egy térre jutva, ahol az addigiaktól eltérően, elég kevés ember lézengett. Szép kis tér volt, egyik oldalán ugye a Galéria bejárata, szembe vele az Olasz Kereskedelmi Bank épülete, köztük az egyik oldalon pedig egy igencsak impozáns épület helyezkedett el, valami kormányzósági palotának tűnt. A teret bezáró negyedik épület kinézetre nem nagyon érdemel említést. Középén Leonardo szobra emelkedik a magasba, lábánál pedig négy tanítványa kapott helyet. Hazaérve kíváncsi voltam, merre jártam, így előkaptam a térképet. No, hol áll a Da Vinci szobor? A Piazza della Scalán. Azaz mi volt az említésre sem méltó épület? A világ leghíresebb operaháza, a Scala. Láttam már képet róla, olvastam, hogy mennyire puritán a homlokzata, node hogy ennyire... Jól elszégyeltem magam, úgyhogy tegnap újra elmentem megnézni, hogy lássam is az épületet. Íme a tér négy oldalán elhelyezkedő épület. Nyugtassatok meg, hogy nem vagyok akkora tuskó, mint amekkorának éreztem magam az igazság kiderültekor, és ha nem tudjátok hol vagytok, Ti is elmentek mellette!

Galleria Vittorio Emanuele II	Palazzo Marino
Banca Commerciale Italiana	La Scala

A helyi szokásokról is egy kicsit, de tényleg csak kicsit. A lakótelepemen tapasztalható konfetti- és szerpentinszőnyeg a város egészében észlelhető. Az oké, hogy karneváloznak, de hogy mindenhol legyen valami jele, az kicsit furi. A társadalmi létra alján - a rasszokat tekintve - a feketék állnak. Az utcai mozgó- (olyanok, mint nálunk augusztus 20-án a mindenféle színben világító vackokat árulók) és állandó hellyel rendelkező árusok is szinte csak belőlük állnak. (Persze vannak barnabőrű öltönyös emberek is, de az utcai árusokat jórészt ők adják.) Elnézve a város életét, még a szemetesek (az általam látottak fehér emberek voltak) is előkelőbb pozíciót foglalnak el. Kimondottan szerények az itteni olaszok. Megkérdezed tőlük, hogy beszélnek-e angolul, erre a válasz legtöbbször, hogy nem valami jól, de mikor megszólalnak, csak kapkodod a fejed, mert tökéletes angolsággal válaszolnak. Végül pedig a párkapcsolatokról néhány szó. Jóval kevesebb fiatal (és idősebb) párt látni az utcákon kéz a kézben romantikázni, mint otthon, viszont akik a világ tudtára akarják adni, hogy szeretik egymást, azok mindent megtesznek a sikerért. Elgondolkodtató például, hogy jó helyen van-e az a vidámpark, hisz a parkban a padokon helyet foglaló párok közül általában csak a leányzók látszottak, úgy rá voltak mászva a srácokra, hogy szerintem csak a fejük felett világító lámpa zavarta őket a megkezdettek betetőzésétől.

Végül én. Mint a címből is kiderült, egyedül vagyok. Jan elköltözött tegnap. Örököltem tőle negyed üveg pestot, ugyanennyi ezer sziget mártást, fél üveg ecetes paprikát, három tojást, egy csomag Abonett-szerű kekszet, egy csomag spaghettit, egy üres tusfürdős flakont, egy guriga WC-papírt, pár mosatlan edényt, pár elmosottnak titulált koszos lábost és egy írtó büdös és retkes mikrót. A tegnap éjjelem jó részét a mosogatás tette ki, úgy döntöttem, nem akarok félni attól, hogy a reggeli tejem eleve hússzagú legyen, és hogy a mikró tetejéről beleesett kis darálthúsdarabkák úszkáljanak benne. Mindent csodaszépen elmosogattam, egyedül a kávéfőző fogott ki rajtam, ami immáron egy napja ázik, olyan dzsuvás. Ma voltam a suliban, remek köszöntőt tartottak, ami semmiről nem szólt, aztán délután szerveztek egy Campus Tour névre keresztelt egyetemet bemutató sétát, ami nagyjából 20 percesre sikeredett, és ebből áll: Right guys, this is the library. That's all, we can go. Remélem, a Közgázon az Aisec és az Aegee jobbat csinál (bár nem nehéz). A kolidíjat még mindig nem tudtam befizetni, mert nem tudok annyi pénzt felvenni egy nap, amennyi kellene, pedig jól van beállítva a kártyám. Beszéltem negyed órát telefonon Pesttel (persze az egyik helyi fiókjuk kontójára ment a hívás), és a semminél lyukadtunk ki. Remek. Azóta kapott a bankom már két e-mailt is, ha holnap délelőttig nem lépnek legalább egy válaszlevéllel, rájuk uszítom Aput. Végre elkezdődött a kapcsolati hálóm kiépítése. Első áldozat Peter Hollandiából. Nem mondom, hogy a világ legjobb arca, de legalább beszéltem angolul (meg elvileg ő is, csak a fele szöveget hadarva csukott szájjal és még nálam is jobban raccsolva mondja, szóval mondhatná akár kínaiul is, az is ilyen lenne). Este átjött Bence, kicsit körbenéztünk a koliban, meg felmentem Hozzájuk. Ott volt még három indiai srác is, késöbb pedig átjött egy angol csajszi is. Mire végre megszoktam az indiaiak kiejtését, következett egy újabb, ráadásul eredeti angol, ami tényleg nagyon szépen csengett, pláne az ő hangjával, csak néhol eléggé felületesen értettem, mit mond. Az éjszakai programban pedig egy kolega nem épp változatos üvöltözős előadását élvezhettem, minden negyedik szava a britek általános káromkodása volt. Ezt vagy 20 percen keresztül tette kisebb szünetekkel, de már lement a függöny. Jó éjt!

2008. február 9. 15:55 - feljegyezte Gergő

Az első benyomások megvoltak. Tetszik, határozottan szép nagyváros képe tárult elém tegnap. És ami nagyon feldob, hogy rengeteg zöld terület van a város központibb része felé is. (Természetesen Pesthez viszonyítva, mert állítólag olasz összevetésben a sor végén kullog. No meg a kiskörúton belül még nem jártam, lehet, hogy ott csak épület van.)

A szobámat is kezdem belakni, íme pár videó a lakrészről, ahol vélhetően 5 hónapig fogok lakni:

A szobám: A konyha: És a fürdő:

Aki még ennél is többre kíváncsi, az keresse fel YouTube-os oldalam, és kattintgasson: http://www.youtube.com/ciaogergo. Van már pár kép is (még fog bővülni):

Szállás

Mint látható, minden szép és jó, egyetlen hiányossága a dolognak, hogy napot nem kap a szoba, mivel az erkély hatalmas ugyanúgy, mint a szemben lévő ház, így a szemben és fölöttem lakók lakásai igencsak takarnak minden sugarat.

Milánó azon része, ahol lakom, eléggé a külvárosban van, egy hatalmas lakótelep, ami nagyjából ugyanúgy kinéző házákból áll, és mind jó magas. Mögötte pedig egy hatalmas park, amögött pedig vagy legelő, vagy éppen ugarként funkcionáló füves rengeteg. Van itt óriási bevásárlóközpont (mármint Interspar jellegűre tessék gondolni, nem plázára), jópár fodrászat, virágárus, pár bár-kávézó együttes, állatorvos, fogorvos, újságos, pékség, és valószínűleg még másféle boltok is, csak ma (szombat) eléggé kihalt minden. Úgy látszik, itt keddtől péntekig tart a hét, szombattól hétfőig meg pihennek az emberek. Amellett, hogy viszonylag esztétikusan és rettentő praktikusan van felépítve ez a lakótelep, mindenhol graffiti "díszíti" a házak falát, illetve az utca kövét. Emellett szerpentin- meg konfetti maradékok is állandóan szembeköszönnek, ami igencsak meglepő, látva az itteniek nyugodtnak és bezárkózottnak tűnő életét.

Magamról is egy keveset. Természetesen nem sikerült tegnap a 7 órás kelés, 9-kor dobott csak ki az ágy, de a szállás díjának befizetésén kívül mindent el tudtam intézni így is. Van már bérletem (csodaszép színes chipkártya), diákigazolványom, be vagyok iratkozva és bevásároltam, hogy éhen ne haljak. Ma pedig lakótelep felderítő túrát tettem, mint az már az előző bekezdésből kiderült. A holnapig lakótársamnak tekinthető Jan tegnap hajnalban sikerrel vette az akadályt, és kapott jegyet a Milan-Arsenal meccsre. Ma pedig a Comoi-tóhoz ment kirándulni a haverjaival, csak az volt számomra kicsit furcsa, hogy fél 12-kor, mikor én elindultam, még otthon volt, és vonattal mennek, úgyhogy sok időt nem nagyon fognak ott tölteni. Új ember nem biztos, hogy fog jönni helyette, bár az igényemet beadtam, hogy nem bánnám, ha lenne valaki még itt, ám a csajszi pár napon belül ígérte csak a választ. A legesélyesebbnek egy indiai srác tűnt. No Ő igencsak más kultúra, úgyhogy az a felállás izgi lenne. Dehát kíváncsi vagyok, úgyhogy lelkesen állok a helyzet elé. Ma este pedig jön ki Bence, egy éjszakát itt fog aludni a márványpadlón, úgyhogy remélem, hoz valami puha takarót. (Bence megijedt, és mégsem jött, úgyhogy egyedül kellett töltenem az estémet, majd csak holnap érkezik, de aludni nem itt fog.) Jövő héten Peti jön ki, úgyhogy ismerősökkel el leszek halmozva mostanság, aminek persze örülök nagyon!

2008. február 8. 4:10 - feljegyezte Gergő Buona sera! Tegnap este 10 óra körül sikeres landolást hajtottam végre egy Boeing tipusú járgány fedélzetén. Ezt követően kipróbálva jópár tömegközlekedési eszközt, ma hajnali fél 1 körül megérkeztem a szállásomra, ahol egy gyors bejelentkezést követően rögtön meg is ismerhettem a következő két avagy jobb/rosszabb esetben három napig lakótársamnak tekinthető Jant (ebben két dolog nem biztos, hogy Jannak hívják, és hogyha igen, akkor hogy így írja a nevét - mindenesetre én erre keresztelem). Azóta sikeresen kirámoltam a kismillió cuccomat, vacsiztam kb. egy órája, de azt is csak azért, hogy ne maradjon ki ez a cselekedet sem a napból, zuhanyoztam, és készülődök aludni, mert 3 óra múlva kelést tervezek. Úgyhogy mindenkinek Buona notte!

2008. február 4. 0:15 - feljegyezte Gergő

Pár napon belül nekivágok a nagyvilágnak, ami jelen esetben Milánót takarja. Ezzel együtt pedig beindul a blog. Remélem, kitart a lelkesedésem Olaszhonban is. Ott találkozunk!

Hogy az idetévedők addig se unatkozzanak, íme az ok, hogy miért az a blogom címe, ami. (A cím eredetileg az volt, hogy Életjelek a Bécsi szelet városából, de időközben rájöttem, hogy oly nagyon nem is vicces, úgyhogy váltás történt. Ám eme bejegyzést még az előbbiek tudatában tessék olvasni. Talán kevesebb magyarázatot kéne hozzáfűznöm a történtekhez - azaz semmit, mert senki nem tudna róla, hogy egyszer más néven indultam -, ha simán töröltem volna ezt az irományt, ám úgy döntöttem, butább senki nem lesz az alábbiaktól, úgyhogy minden marad úgy, ahogy volt.) Miközben nagyban készültem, mi fog várni Milánóban, lelkesen böngésztem a neten a városról található infókat, és igencsak elmosolyodtam, mikor a helyi ételspecialitások kerültek elém. Azzal tisztában voltam eddig is, hogy annak a bizonyos makaróninak, amit mi (magyar emberek) a lombard nagyvárosból eredeztetünk, nemigen van köze a nevében rejlő településhez, ám igencsak meglepett, hogy ellenben egy olyan étket tartanak a legmilánóiabbnak, aminek egy másik város kölcsönzi a nevét. Ez pedig nem más, mint a jól ismert Bécsi szelet, azaz a Wiener Schnitzel. A legfőbb különbség a kettő közt a milánói változatban található csont és természetesen a hivatalos elnevezés, hisz Észak-Olaszorzságban Cotoletta alla Milanese (Milánói szelet) néven illendő rendelni rántott húst. (No jó, amellett, hogy jót szórakoztam ezen a híres olasz kaján, meg kell említeni, hogy állítólag a milánói változat az eredeti, csak vélhetően a Monarchia dicső éveinek hála nálunk a már béta verziónak tekinthető bécsi kiadás terjedt el.) Természetesen bőven akadt még furcsaság Milánóval kapcsolatban, de éhenkórász énem ezt emelte ki a sokaságból.

Hogy mindenki lássa a különbséget:

Milánói szelet

Bécsi szelet

Remélem, a továbbiakban azért sikerül szemléletesebbnek lennem.